Hát ez a nap is eljött
Ah, a költözés. Az a mágikus pillanat, amikor a „Melyik dobozban van a lábas?” kérdés és a „Szerinted van még hely a kombi csomagtartójában?” felkiáltások új jelentést kapnak.
Mi is ebbe a hullámvasútba csöppentünk, de hát, ez a nap is eljött! Már nincs visszaút.
Az előkészületek művészete
Eddig is költözködtünk. Hordtuk a törékeny dolgokat, vagy azokat, amik kisebbek, mert – őszintén – próbáltunk úgy csinálni, mintha nem lenne olyan sok cuccunk.
A kocsi hátulja viszont úgy nézett ki, mintha egy kisebb háborúból menekültünk volna, amiben a győzelmi trófeák porcelán csészék és díszpárnák formájában érkeztek.
A Nagy Nap
De most eljött a Nagy Nap. A nap, amikor a nagyobb dolgokat visszük: szekrénysor, hűtő, komód és a világ összes rejtéjes cucca, amit sosem találtunk meg addig, amíg ki nem kezdtünk költözni.
Még egy Szekszárdi költöztető céget is találtunk, hogy segítsenek ebben az epikus kalandban. Na, nem voltak olcsók, (nem is drágák) de manapság az, aki rendes munkát végez, meg is érdemli a pénzét.
Valóban elkerülhetetlen volt.
Hetekig a tetris nagyszerű játékát játszottuk az autónkkal.
Minden törékeny darabot és kisebb tárgyat úgy illesztgettünk, mintha egy finom puzzle elemei lennének. Minden alkalommal, amikor a kocsiban ültünk, tankoltunk, az emberek úgy néztek ránk, mint a világ legrendetlenebb felhalmozóira, de, hát ez van..
De most? Most eljött a nagyágyúk ideje. Szekrényekről, hűtőszekrényekről beszélünk, és arról a szörnyű gardróbszekrényről, amely mintha betontömbökkel lenne tele. Csupán azok, az asszonkám ruhái.
Pécsen, Bonyhádon és minden környező településen kerestünk, de ők bizonyultak minden szempontból a legmegfelelőbbeknek. Ketten érkeztek: egy sofőr és egy rakodó (Péter és József).
Első benyomásra szimpatikusak, és – nem mintha ez szigorúan rád tartozna – én, aki ezeket a sorokat írom, férfi vagyok! Az nem jelenti azt, hogy rögtön beleszerettem a szolgáltatókba, csak annyit, hogy emberileg szimpatikusak voltak.
Ezek a srácok profik, vagy legalábbis az áraik ezt sugallják. Ennek ellenére a mai világban, ha jó munkát akarsz, fizetni kell érte. Ez nem csak két véletlenszerű srác volt az utcáról.
Több volt bennük! Semmi vicces gondolataid ne legyenek, oké? Általában kacér természetem ellenére végül is méltóságteljes férfiként írom ezt – nyilván boldog házas vagyok.
Az őrangyal költöztetők
Mindenre figyeltek. Jó, hogy egyikük kinyitogatta a szekrényeket, mert simán benne maradt volna az a ritka likőr készlet, ami (számomra érthetetlen módon) valakinek fontos volt.
Szerencsére ez az apró cselekedet megmentette a nagyra becsült italos poharainkat attól, hogy a mozgó törmelék részévé váljon. Módszeresen dolgoztak, és észrevettem, hogy nem kóborolnak el, nem húzzák az időt, annak ellenére, hogy órabérben dolgoznak. A hatékonyság volt a középső nevük.
Ez nem olyan költöztetőbrigád, akik egy dobozt emelgetve állnak meg tízpercenként kávézni.
– Mondj búcsút annak az ötödik emeleti liftnek – végig ezt motyogtam magamban.
Három bútor sajnos nem fért be a liftbe, így azokat le kellett gyalog vinni az ötödik emeletről. Igen, az ötödikről. Hallottam a lihegést, ahogy cipelik az egyik dolgot a másik után – mintha egy hősies sporteseményt néznék, ahol a díj egy virágmintás dívány.
Igen, lehozták őket az ötödik emeletről lift nélkül. Szinte bűntudatom volt, amikor néztem, ahogy a bútorokat cipelik a földszintre, de, legyünk őszinték, csak majdnem.
Kincsesbánya a kanapé mögött
Ahogy szépen lassan ürülnek a helyiségek, szabályos kincsesbánya tárul elénk. Olyan volt, mint kinyitni egy időkapszulát… Találtunk már régen elfeledett dolgokat, mint a szakállam azon részei, amelyeket már évek óta nem láttam, mert réges-rég kihullottak.
Lehet, hogy még halott indiánokat is találtunk volna, ha jobban szétnézünk. A feleségem, mint egy elszánt kisangyal, ragasztott, kötözött, söprögetett.
Ó, az a drága asszony!
Áldd meg szorgalmas angyali lelkét, úgy foglalkozott a csomagolással, mint egy küldetésben lévő szuperhős. Olyan hévvel ragasztott, kötött és söpört, mint aki most fedezte fel a koffeint.
Ami engem illet, tegyük fel, hogy a pozícióm inkább „a nem sok munka igazgatója” volt. Néhány sajnálatos mobilitási probléma miatt, amelyek körülbelül három éve gyötörnek, leültem a kanapéra – egy megdicsőült krumplira, ha úgy tetszik.
Ez legalább jó kitekintést adott, hogy megjegyezzem, és erkölcsi támogatást nyújtsak: „Jó munkát, édesem! Ez a dobozt hihetetlenül jól megragasztottad!”
Szóval, mozgásomban erősen korlátozva vagyok, a kanapéról néztem az eseményeket, és közben jegyzeteltem, hogy minden részletet később pontosan leírjak.
Persze, a költöztetők sem tétlenkedtek: egyiküket hallom, ahogy munkaközben megbeszél valamit a gyerekkel kapcsolatban, esetleg a legújabb focimeccsről cseveg valakivel. De ne féljetek, miközben a szájuk járt, a kezeik is szorgosan dolgoznak.
Általában a chat-csevegés a termelékenység gyilkosa, de ezeknek a srácoknak sikerült egyszerre sétálniuk (vagy inkább nehéz bútorokat mozgatniuk) és beszélniük. Inkább lenyűgöző volt.
Miközben küzdöttem, hogy összeszedjem az energiámat, hogy kinyújtsam a lábam a kanapén, energikus maratonjuk egyszerre volt inspiráló és szégyent keltő.
Mindezt végig nézve a szívem a csodálat és a tehetetlen csalódottság között ringott.
Gyakran kérdeztem: „Segítsek? Ó, várj, ez nem történik meg”, amit feleségem megnyugtató mosollyal, a költöztetők feszült, de udvarias nevetésével fogadtak.
Zárszó nélkül
A nagy nap sok felismerést hozott. A költözés komoly dolog, és bár megterhelő, remek emlékeket szolgáltat.
Az, hogy két szimpatikus fiatalember segített, csak hab volt a tortán. Bár elnézve a tortát – amin valószínűleg egy bútor szállító kocsi parkol – talán a hab kicsit túlmunkált.
Úgy tűnik azonban, megéri jól dolgozó és megbízható embereket találni. Az egész élmény fáradt, de megelégedett mosolyt csal az arcunkra, és egy új fejezetet nyit a naplónkban.
Azt gondolhatnánk, hogy a költözés annyit jelent, hogy dobozokba rakjuk a dolgokat, és elviszik A pontból B pontba. De ez egyfajta újrafelfedezés.
Minden tárgynak megvan a maga háttere – például annak a dugóhúzónak, amely számtalan vacsorát látott, vagy a gardrób hátulján elrejtett poros fotóalbumot. Tehát ott van a fizikai és érzelmi oldal is.
Ahogy minden elem elhagyta a helyét, úgy éreztem, hogy egy újabb fejezet zárul, és egy újabb vár az újrakezdésre.
Ez a lépés nem csak a címek megváltoztatásáról szólt.
Nem, ez amit átéltünk, és mindannak, amit várunk. Úgy tűnt, még a költöztetők is megértették, hogy nem csak fát és fémet és a gatyáimat cipelik, – egy életre szóló emlékek voltak karton négyzetekbe bedobozolva, és tetrisek a teherautójukba.
De ne legyünk túl szentimentálisak; még sok lesz a tennivaló. A feleségem értő pillantást vetett rám. „Ne érezd magad túl kényelmesen; van még hátra munka.” Jól ismert engem – a halogatás volt az egyik kevésbé elbűvölő tulajdonságom.
Életünket bepakoltuk a mulatságos dobozokba.
Nem csak átköltöztünk – megtisztultunk, újra felfedeztük, és némileg kelletlenül búcsút vettünk régi életünk kis szeletétől.
Miközben a költöztetők bepakolták az utolsó tárgyat, és felkészültek az új otthonunkba való indulásra, hirtelen megbecsülést éreztem szorgalmas feleségem iránt, és újult várakozást éreztem az előttem álló dolgok iránt.
Összességében a költözés hatalmas fájdalom lehet, tele frusztráció pillanataival és végtelen csomagoló és ragasztószalaggal.
Mindazonáltal a valódi felfedezés pillanatait is kínálja, lehetőséget a rendetlenségre, és gyönyörű lehetőséget az újrakezdésre. Bár lehet, hogy fizikailag nem tudtam részt venni, látni, hogy mindez összeállt, az sem volt semmi.
Ezután nem volt más, mint az, hogy megmozduljak. Szó szerint.
Nos, így sikerült nekünk a költözés. Most, ha megbocsátotok, valamit kell ennem, mert a gyönyörű székely testem így nem fog látszani az autó ülésén.
költözés, költözés, költözés, költözés, költözés, költözés,
