Főcímek

A Légiós

Az idegenlégió-ban

1831. március 10-én Lajos Fülöp francia király elhatározta az idegenlégió létrehozását, melynek elsősorban az volt a feladata, hogy a franciák jelenlétét biztosítsa az algériai kolónián. A legtöbb francia gyarmati háborúban bevetették az idegenlégiót.

Az Idegenlégió megalakulása óta a légió a legnagyobb vereségét az indokínai Dien Bien Phunál szenvedte el. A speciális bevetési csoportokkal rendelkező idegenlégióban még napjainkban is a legkeményebb katonák teljesítenek szolgálatot. Bármilyen nemzetiségű 17 és 40 év közötti férfi, aki alkalmas a szolgálatra, beállhat a légióba. Ott a legrövidebb kötelező szolgálati idő 5 év.

Az Idegenlégió-ban csak a francia állampolgárságú katonák futhatnak be tiszti karriert. A tisztek 90 százaléka a francia hadseregből kerül ki és általában előre meghatározott ideig szolgálnak a légióban.
Jelenleg Franciaországban 6 toborzó iroda működik. Míg az Idegenlégió megalakulásakor a jelentkezők alkalmasságát nem, vagy csak felületesen vizsgálták, addig napjainkban már hosszú heteken át különböző orvosi és pszichológiai vizsgálatok alá vetik a pályázókat. A szolgálat idejére teljesen új személyazonosságot kapnak: új név, új születési hely és idő.

Az Idegenlégió-ban a légiósok három év után pályázhatnak francia állampolgárságra, amit a gyakorlatban 5 év után meg is kapnak. Mi több, 15 év szolgálat után nyugdíjra is jogosulttá válnak (ez változott), amit a francia állam külföldre is folyósít. A veteránok számára „öregek otthonát” és „rokkantházat” is fenntartanak.

Homemode.hu

Lentről fölfelé, balról

1 – 1° Classe – első osztályú katona

2 – A második az náluk nincs!

3 – Caporal – Tizedes

4 – Náluk nincs

5 – Caporal-chef – Szakaszvezető

6 – Náluk nincs

7 – Sergent – Őrmester

8 – Sergent-chef – Törzsőrmester

9 – Adjudant – Zászlos

10 – Adjudant-chef – Törzszászlos

11 – Major – Öreg altiszt, de még nem tiszt

12 – Aspirant – Tiszti iskolát végzö

13 – Sous-Lieutenant – Alhadnagy

14 – Lieutenant – Hadnagy

15 – Capitaine – Kapitány (Százados)

16 – Commandant – Őrnagy

17 – Lieutenant-Colonel – Alezredes

18 – Colonel – Ezredes

Ezt követően a tábornak, akinek csillagjai vannak.

Légió Patria Nostra

Finalement, les deux mondes sont devenus complémentaires. Si entreprises et armée se disputent parfois les męmes jeunes candidats, les choses deviennent plus harmonieuses par la suite.

Entre offres de formation, accompagnement individualisé ou la nouvelle possibilité d’accéder ŕ la fonction publique, les pistes ne manquent pas.

Une fois en poste dans l’entreprise, les militaires n’oublient pas leur parcours et entretiennent de dynamiques réseaux d’anciens.

Quant aux réseaux sociaux du type Viadeo, LinkedIn, ils regorgent de groupes : anciens militaires reconvertis, anciens de la Legio Patria Nostra (légionnaires), réservistes…

AZ IDEGENLÉGIÓ HADMŰVELETEI AFRIKÁBAN

Tűzkeresztség:

Az Idegenlégió felállítása nagy riadalmat keltett a francia parlamentben. Vajon ezeket a „kétes” összetételű csapatokat, ha sokáig állomásoznak még francia földön, nem lehet-e majd felhasználni a júliusi monarchia ellen? Elhatározzák: az Idegenlégió csak az anyaország határain kívül vethető be.

Egy légiós és egy gyarmati gyalogzászlóalj megtámadja az el-uffia törzset. Az arabok visszavonulnak, a francia oszlop követi őket a végtelen homokon.

Megismerkednek a kínzó szomjúsággal, mert menetelés közben szigorúan tilos a víztartalékhoz nyúlni. A tisztek nem merik katonáikat víz felkutatására küldeni, mert az oszlopot állandóan arab lovasok kerülgetik „puskagolyónál is gyorsabb” paripáikon.

Rohamozó rif lovasság az 1800-as évek végén

Egy szál karddal és néhány puskával lovagoltak a francia Idegenlégió géppuskák tüzébe.
Feltűnik egy arab falut rejtő oázis. Az oszlop behatol a faluba, ahol azonban egyetlen férfit sem talál, csak néhány aggastyánt, asszonyt és a nyomorúságos, félig bedőlt agyag kunyhokban rejtőzködő gyermekeket.

A hódítók összeszedik az állatokat – öszvért, kecskét, juhot -, vagyis elrabolják minden vagyonukat ezeknek az embereknek, akik a „civilizátorok” jöttéig szegénységben éltek ugyan, de legalább szabadok voltak. Az oszlop tovább menetel.

Másnap a katonák már megpillantják a Maison Carrée erőd falait, amikor váratlanul arab lovasság csap le rájuk. Négy hullámban támadnak a lovasok; a csata rövid, aztán az arabok éppoly sebesen tűnnek el, ahogyan jöttek.

Tűz, amelynek lángjában később tízezrek hamvadnak el olyasvalamiért, amit Gérard tábornok cinikusan így határoz meg: piac az áruk számára és nyersanyagforrások, egyszóval – gyarmatosítás.

Abd el-Kader

A törökök a XVI. században foglalták el Algériát, és három évszázadon át kormányozták. Ellenőrzésüket azonban csak az ország egy részére sikerült kiterjeszteniük.

Amikor Abd el-Kader, Mascara emírje, 1832-ben az arab-berber törzsek élére állt, szervezett katonai erőt hozott létre, ha nem is egész Algériában, de mindenképpen hatalmas területeken.

Ugyanakkor igyekezett a nép helyzetén is könnyíteni: korlátozta a hűbérurak despotizmusát, könyörtelen harcot indított a korrupció ellen, szabályozta az adókat.

Bár a törzsek többsége rokonszenvvel fogadta ezeket az intézkedéseket, Abd el-Kadernek mégsem sikerült teljes egységet létrehoznia, mert a hűbérurak egy része – szipolyozási lehetőségeinek korlátozását látva – a francia hódítókhoz csatlakozott.

Abd el-Kader az algériai függetlenségi mozgalom vezetője

Az Idegenlégió részt vesz a Sidi-Chabelnél vívott harcokban (1832. november 11.), jelen van az Arzew és Mostaganem erődök elfoglalásánál, majd a moulay-ismaeli csatában is. 1834-ben a Légió áttöri Bougie városnál a kabil csapatok ostromzárát, és egyesül a várost védelmező 4. légiós zászlóaljjal.

Lassanként legenda szövődik az Idegenlégió köré, amelyet Napóleon császári gárdájával hasonlítanak össze. De talán éppen ezért, a légió kezd kényelmetlenné válni az anyaország bizonyos körei számára.

1834. február 26-án békét kötnek Abd el-Kaderrel; a francia kormány elismeri az emír fennhatóságát Oran (Ouahran) területén, azonban ugyanazon év júliusában Algériát mégis francia birtokká nyilvánítják.

A békekötés pillanatában a franciák csupán egy vékony sávot birtokoltak az észalti partok mentén. Nem sikerült bevenniük minden várost, például a jól megerősített Constantine-t, nem is szólva a félelmetes, titokzatos, áthatolhatatlan algériai Szaharáról, amelynek meghódításáért egy egész évszázadon át kell még harcolniuk a franciáknak.

Az Idegenlégió „kölcsönadása” – A „régi Légió” pusztulása

A béke nyugalmas időszakában (1835. tavaszán) Bernelle ezredes, az Idegenlégió parancsnoka hivatalos levelet kap.

A levélben arról értesítették, hogy a Légiót átengedték Mária Krisztina spanyol királynőnek, hogy biztosítsa leánya, II. Izabella számára a madridi trónt.

A Párizs és Madrid között 1835. június 28-án kötött szerződés értelmében, – amelyet Anglia és Portugália is jóváhagyott – Franciaország az Idegenlégiót, a tisztekkel, a legénységgel és a teljes fegyverzettel átengedte (illetve „kölcsön adta”) Spanyolországnak.

Miért kellett a Légiót Spanyolországba küldeni?

Ebben az országban 1833 óta polgárháború dúlt. Az egymással szemben álló felek: a Bourbon Mária Krisztina, VII. Ferdinánd özvegye, a spanyol királyság régense és Don Carlos, az elhunyt király fivére.

Mária Krisztina kormánya a liberális nagybirtokosok érdekeit képviselte, akik egyetértettek bizonyos reformokkal, és élvezték a fejlettebb tartományok, például Katalónia polgárságának támogatását.

Don Carlos körül – a katolikus klérussal az élen – a reformok ellenzői, az önkényuralmi monarchia hívei tömörültek. A polgárháborút az Ausztria és Oroszország által támogatott Don Carlos robbantotta ki.

Franciaország és Anglia viszont Mária Krisztinát támogatta, aki a trónt hároméves kislánya, II. Izabella számára igyekezett biztosítani.

Ebben a harcban pusztulnak majd el mind a francia Idegenlégió – a „La vieille Légion” (a régi Légió) -, mind az Ausztriából és Oroszországból Don Carlos támogatására küldött „önkéntesek”.

Valójában ez utóbbiak is egyfajta idegenlégiót alkottak: legénységüket németekből és svájciakból verbuválták. Ezen kívül Anglia is idegen zsoldosokból alakított egységeket bocsátott az anyakirálynő rendelkezésére.

1835. július 30-án 4.000 Idegenlégió-st zsúfoltak be olyan hajókba, amelyeken a rabszolgagályák szörnyűségeit megközelítő körülmények uralkodnak.

A Baleároknál, ahol először kötöttek ki, ötven, kolerában elpusztult katonát dobtak a tengerbe. A Baleárok egyéb okból is emlékezetes esemény színhelye. Itt oszlatta fel Bernelle ezredes a nemzetiségi zászlóaljakat, és az emberanyagból „kevert”, vegyes nemzetiségű új egységeket állított fel.

Tarragonában történt kihajózása után – 1835. augusztus 19-én – a légiót beolvasztották a spanyol királyi hadseregbe. Több véres csata után, alig három zászlóalj maradt a Légióból. Ez a három zászlóalj 1837. július 2-án Barbastro mellett egy végső nagy kézitusában csapott össze „légiós testvéreivel” (az osztrák-orosz-spanyol önkéntesekkel).

Az a csupán fél zászlóaljnyi légiós, aki túlélte a csatát, már teher volt a spanyol kormány nyakán. 1838. december 8-án a spanyol királyi kormány lemond a Légió szolgálatairól, és szélnek ereszti a Tarragonánál másfél évvel azelőtt partra szállt 4.000-ből megmaradt alig 400 katonát.

A légiósok kis csoportokban kelnek át a Pireneusokon. „Lerongyolódva, alig tengetve életüket, szétszóródtak a francia országutakon, és lassan-lassan befedte nyomukat a feledés és közöny” (Louis Saurel).

Egyetlen csoport – 159 „megveszekedett” – veszi csak útját Pau felé, ahol a francia kormány sorozóirodát állított fel egy új Idegenlégió verbuválására. Ezzel az első Idegenlégió, a régi, a „La vieille” – eltűnt, a második, a „La nouvelle” – megszületett.

Az Új Idegenlégió

A népek mindig és mindenütt heves ellenállást tanúsítottak a gyarmati beavatkozással szemben. Ha voltak is békés időszakok, ezek csak a megszállók elleni harc pillanatnyi lanyhulását jelentették. így történt ez Algériában is.

Az Abd el-Kaderrel kötött béke igen rövid életű volt, mivel a Franciaországból áttelepedő gyarmatosok egyszerűen elrabolták az arab törzsek földjeit. Abd el-Kader, annak ellenére, hogy ő is feudális úr volt, maga mellett tudta a földjeiket védelmező paraszti tömegeket.

1835-ben Abd el-Kader csapatai Matcánál leverik a francia sereget, a constantine-i erőd pedig, amelyet Ahmed kormányzó török gyalogsága védelmezett, visszaveri a francia ostromlók támadását.

A gerillaháborút folytató törzsek elleni harcban a francia parancsnokság kezdte érezni a Spanyolországnak kölcsönadott Légió gyorsan mozgó zászlóaljainak hiányát.

Van a Légió akkori történetének egy olyan mozzanata, amelyet érdemes megemlíteni. Az új Idegenlégió sorozóirodáit a 1835 novemberében állították fel Franciaországban, alig négy hónappal azután, hagy a régit behajózták Algériából Spanyolország felé.

A francia országgyűlés abban a reményben küldte a Légiót Spanyolországba, hogy megszabaduljanak a júliusi monarchiára veszedelmes elemekből álló zászlóaljaktól. Ezek a remények valóra is váltak.

Az új Idegenlégió-s sorozóirodáiban a „keményebb” (rombolóbb és véresebb) háborút hirdető tábornokoknak sokkal inkább megfelelő újoncanyag jelentkezett; akik fegyelmezhetőbbek és harcban edzettek voltak.

Elsősorban spanyol karlisták jöttek, akiknek – mozgalmuk leverése után – szűk lett Spanyolország. Velük együtt érkeztek ama „légiók” maradványai, amelyeket Ausztria és Oroszország küldött spanyol földre, s amelyek az Idegenlégió ellenfelei voltak az Észak-Spanyolországban vívott véres csatákban.

A jelentkezők mindegyike menedéket keresett az új Légióban, mert egész egyszerűen nem volt hova menniük. Így hát azok, akik Barbastro mellett bősz ellenfelekként álltak egymással szemben, most fegyvertársakká váltak.

A jelentkezők közt volt egy Martmez nevű tiszt, a spanyol anyakirálynő volt szeretője, aki később átpártolt a karlistákhoz. Ez a híres „légiós gyilkos” negyed évszázadon át szolgált a Légióban, ezredesi rangig vitte, és az r 1859-es magentai csata után az I. idegen ezred parancsnoka lett.

A volt fegyencek és a rendőrség üldözte visszaeső bűnösök ezrével özönlöttek a „jelen és jövő nélküli emberek” menedékhelye, a Légió felé. Beléptek viszont a légióba olyanok is, akik semmit sem vétettek a törvény ellen, de egy s más okból a névtelenségben kerestek menedéket.

Algéria „pacifizálása”

1857. októberében Damrémont tábornok vezényletével ismét hadsereg indul a törökök által védelmezett Constantine ellen. Zuáv és gyarmati gyalogos egységekből és egy 500 főnyi légiós zászlóaljból állott ez a sereg.

A harcokban ágyúgolyó találja el Damrémont tábornokot, és elesik Pérrégaux tábornok és Combe ezredes is, aki már a régi légióban is szolgált.

Október 13-án hajnali öt órakor harcba vetik a légiósokat. A zászlóalj behatol a városba.

Az utcai harcokban elpusztul a légiós egység fele, de a várost elhódítják a törököktől. Ettől a pillanattól kezdve a légió egységei véres csíkot hasítanak Algéria testébe.

„Valóságos háborús csavargás ez” írja a légió csapatmozdulatairól az egyik szerző. Ez a „csavargás” azonban rengeteg emberéletbe kerül, mivel a generálisok 180.000 főnyi hadsereg bevetésével, pusztító háborúba kezdtek: falvakat, egész vidékeket dúlt fel ez a sereg, ezer meg ezer algériait mészárolva le.

 Az Idegenlégió 2. ezredének rohamáról Algériában 1857-ben.

1840 decemberében a Légiót első ízben osztották fel két, egyenként 3.000 főből álló ezredre. Az I. idegen ezred és a II. idegen ezred a következő években bejárja majdnem egész Algériát, és útját feldúlt, lángokban álló falvak és városok, legyilkoltak ezrei jelzik.

A katonáknak parancsuk volt Algéria „pacifizálására”. Ezzel az új fogalommal első ízben 1841-ben, Bugaud tábornok Algéria főkormányzójává történt kinevezésekor találkozunk. Bugeaud első ténykedése az volt, hogy megszüntette a kisebb megerősített állásokat, majd kisszámú, de nagy ellenálló képességű erődöket építtetett.

Az erőd könnyű fegyverzetű egységei az ellenség folyton mozgó, nyugtalanító harcmodorát utánozva járták be a környező vidékeket. „Abszurdum – mondta Bugeaud -, hogy a katona teljes felszerelésén kívül még tíz napra való élelmet is cipeljen, amikor ezt az öszvérek kitűnően elvégezhetik helyettük.

” És attól kezdve öszvérek szállították az élelmet, lőszert, sőt a tarackokat és a könnyebb ágyúkat is a sivatagon át. „

Az ellenséget csak úgy győzhetjük le – mondotta Bugeaud

-, ha tönkretesszük mezőgazdaságát. Meg kell akadályoznunk, hogy vessen, arasson, legeltessen.” És a „pacifizálás” e különlegesen embertelen elgondolásának gyakorlati megvalósítása érdekében, Bugeaud bevezette a razziát.

A „razzia” tulajdonképpen arab szó, a termés és a háziállatok elrablását jelenti. Bugeaud, legalábbis kezdetben, igyekezett meggyőzni a közvéleményt, hogy ő „emberséges” módon razziázik.

Ez a tulajdonképpeni ember- és prédavadászat a hosszú menetelésekkel váltakozva nagyon jól megfelelt a légiósok kalandor szellemének, ugyanakkor kiváló ellenszere volt a tétlenség szülte veszedelmes nyugtalanságnak is.

A razziát, mint a lakosság kiéheztetésén alapuló leigázási módszert, alkalmazták az észak-afrikai háborúkban, majd később Szíriában, sőt még később, az 1954-1962-es algériai háborúban is.

Hogy zajlott le egy ilyen razzia? Dinu Grant egykori román légiós így ír az 1882-es dél-orani hadjárattal foglalkozó könyvében:

„Razziánk pompásan sikerült: 3.000 juhot, 300 tehenet, 150 tevét zsákmányoltunk, nem is szólva a zamatos datolyával teli több száz tömlőről. Visszatérve az ezredes melegen gratulált, a tábornok pedig megelégedését fejezte ki afelett, hogy a légió megint méltó volt hírnevéhez.”

Az Idegenlégió szennye: a „Gyilkos tábornokok”

A franciáknak – noha katonai fölényben voltak – nem sikerült megtörniük sem Abd el-Kader hadseregét, sem az önállóan harcoló törzseket. Bugeaud és generálisai ezt látva a razziánál sokkal embertelenebb módszereket kezdtek el alkalmazni.

Saint-Arnaud tábornok, egy légiós egység parancsnoka 1842. április 7-i levelében így ír: „A beni-menasser törzsek országa egyike a legszebbeknek és leggazdagabbaknak Afrikában. Felégettünk, feldúltunk mindent.

Ma ismét megálltunk itt, hogy újrakezdjük a rombolást, kiürítsük, ami még megmaradt a gabonaraktárokban, felgyújtsuk a falvakat és kunyhókat. A braz törzsnél is fölégettem, elpusztítottam mindent.

Most a sindgad törzsnél vagyok, a színjáték nagyjából ugyanaz. Az egész terület valóságos gabonaraktár.

Eljöttek hozzám néhányan közülük, és behódolásuk jeléül egy lovat hoztak. Visszautasítottam, mert általános behódolást akartam. Aztán gyújtogatni kezdtem.” Saint-Arnaud tábornok egyike volt az úgynevezett „Gyilkos tábornokoknak”.

E. V. Tarlé így jellemzi ezt a Idegenlégió-ban nevelkedett marsallt:

„Nézzük meg figyelmesen ezt a maga nemében érdekes figurát, ezt az egyenruhás banditát, a XIX. század e zsoldosvezérét, ezt a gyarmati hódítót.

Az afrikai Idegenlégióban szolgált, éveken át harcolt Algériában. Az arabokat sosem tekintette embernek; katonáinak megengedte, hogy kirabolják és a legkisebb ellenállásra legyilkolják őket. Ő maga is rabolt, gyilkolt, a legkisebb engedetlenségért saját katonáit is agyonlőtte.

Az általa gyilkosokká nevelt alakulatokat nemcsak az arabok, de a franciák is a Pokol különítményének nevezték.”

Saint-Arnaud „szerényen” kijelenti, hogy ami az irtóháború módszereit illeti, ő csak tanítvány: Pélissier tábornok művének folytatója.

1845 júniusában az ouled riah törzs, az akkor még csak ezredes Pélissier csapatai elől egy barlangba menekült. Pélissier parancsot adott, hogy a barlang szájánál gyújtsanak nagy tüzet, amelyet azután egy nap és egy éjszaka tápláltak.

Reggel, amikor behatoltak a barlangba, a füsttől megfulladt juhok, szamarak és ökrök hullái között ott találták 760 férfi, nő és gyermek tetemét is.

Egy másik algériai gyilkosról, aki később a párizsi nép gyilkosa lesz, Cavaignac tábornokról Victor Hugo ezeket mondja:

„Ez a tábornok, jellemét teleintve, olyan volt, mint egy sakál. A bűnt és a romlottságot testesítette meg.” Cavaignac is eldicsekedett leveleiben gyarmatosítói „hőstetteivel”: „június végéig (1841) még Oran tartományban maradtam, hogy felgyújthassam az összes falvakat, meg az emír (Abd el-Kader) szállásait.”

Légiós katona az 1890-es évekből

De nem minden légiós tábornok volt ilyen véreskezű, ráadásul ők racionálisabban voltak képesek látni az események hatásait.

A légió egyik ilyen parancsnoka, Canrobert ezredes e „szörnyű és barbár eszközök katasztrofális eredményeiről” szólva, így összegezi véleményét:

„Noha a rettegés, amit az emberekben keltettünk, nagy, a végső cél, a pacifizálás még nagyon messze van.” És ez így is volt! Algéria úgynevezett „pacifizálása” – a gyilkos tábornokok uralma – 1841-ben kezdődött és 1871-ig tartott. Hivatalosan. Mert a valóságban a felkelések 1871 után sem értek véget.

Arra a dél-orani hadjáratra, amelyben a fentebb említett Dinu Grant is részt vett, 1881-1882-ben került sor, de a Szahara végtelen területén elszórt oázisok végleges meghódítása csak a XX. század elején fejeződött be.

A megszállók által alkalmazott rémtettek ellenére, Abd el-Kadernek nem sikerült Algéria egész lakosságát mozgósítania.

Egyes törzsfőnökök a gyarmatosítók szolgálatába álltak, és Bugeaud is küldött ügynököket az emír hadseregébe, hogy megvásárolják, árulásra csábítsák Abd el-Kader tisztjeit.

Az emír a francia csapatoktól üldözve Marokkóba menekült, de sikerült visszatérnie Algériába. 1845-1846-ban újabb felkelést szított. Számos kudarc után 1847. december 23-án – Abd el-Kader megadta magát Lamoriciére tábornoknak.

Homemode.hu

A francia kormány előbb Franciaországba internálta, majd 1853-ban Szíriába, és ott is halt meg 1883-ban.

Felszabadító harcok Algériában

Abd el-Kader harca a gyarmatosító invázió ellen, a hódító seregek fölött aratott győzelmek fontos szerepet játszottak az algériai nép nemzeti öntudatának kialakulásában.

A vezető száműzetése azonban nem jelentette a szabadságért és függetlenségért vívott harc feladását. Ellenkezőleg, a hódítók jelenléte, kegyetlensége, könyörtelen fosztogatásai ráébresztették a lakosságot, mennyire fontos az erők összefogása.

Ez természetesen, csak a kezdet volt, annak a hosszú útnak a kezdete, amely az igazi nemzeti öntudat kialakulásához, és végső soron a fegyverrel kivívott függetlenséghez vezetett.

Elszánt csapatok zaklatták nap, nap után, szünet nélkül a hódítókat. A hideg éjszakában váratlanul kis csoportok támadták meg az őrszemeket, s miután végeztek velük, belopakodtak a légiós táborokba.

Éppen olyan zajtalanul tűntek el, ahogyan jöttek, de hamarjában összekapkodták a fegyvereket, amelyeknek az ellenség bővében volt, míg nekik néhány tőrrel kellett megelégedniük.

A gyarmati hadsereg és a légió utánpótlási oszlopait is gyakran megtámadták és az előretolt erődítésekhez vezető utak is megannyi félelmetes csapdával fenyegették a hódítókat.

A szabadságért vívott harc tehát folytatódott, néha spontán rajtaütések, máskor viszont szervezett támadások formájában.

A szervezett harcok egyik vezetője Bou Ziane volt, akinek sikerült maga köré gyűjtenie az Aurés-hegység törzseinek harcosait, a Cavaignac és Saint-Arnaud által elkövetett mészárlások túlélőit, akiket fűtött a bosszúvágy.

Az ellenállók főhadiszállása Zaatcha erődítése volt. Hosszú időn át ebből az erődből indultak a hódítók menetoszlopai és települései elleni támadások. Bou Ziane víz- és élelmiszer-tartalékokat halmozott fel az erődben, hogy hosszabb ostromnak is ellenállhasson.

Távolról nézve a „zaatchai ksar” (a „ksar” berber nyelven erődítést jelent) egy oázis pálmafái között megbúvó, fehér épületekből álló, békés városkának tűnt.

De a falakon belül lázas harci készülődés folyt. Bár Abd el-Kader száműzetése óta már két év telt el, a hódítók még mindig messze voltak a „pacifizálástól”. Bou Ziane főhadiszállását tehát meg kellett semmisíteni.

E két év során a gyarmati hadsereg egységei három ízben próbálták rohammal bevenni a népi ellenállás e központját, de minden alkalommal súlyos veszteségeket szenvedtek és visszavonulásra kényszerültek. 1849 novemberében a Herbillon tábornok vezette francia gyarmati hadsereg körülzárta Zaatchát.

Az ostromlók háromszor annyian voltak, mint a ksar védői. Ezúttal a franciák felvonultatták a Canrobert ezredes vezényelte 2. idegen ezredet is.

Zaatchában egyetlen ágyú sem volt, s a falak mögül tüzelő harcosok hiába voltak kitűnő lövészek, nagyon kevés tűzfegyverük volt és az is mind régi típusú elöltöltő. A puskapor minden szemcséjével takarékoskodtak.

A francia táborból viszont ágyúk tucatjai ontották a tüzet az erődre. A heves ágyútűz lassanként lerombolta a falakat, a házak romba dőltek.

A légiósok csak a külső övezet védelmezőinek legyilkolása után közelíthették meg magát a várat. Bou Ziane a csata előtt befalaztatta a házakat egymással összekötő ajtókat, így minden épület önálló erőddé vált.

Minden házat közelharcban kelfett elfoglalni. A Légió gránátosai végezték el ezt a véres munkát. Az erődökké alakított házakat puskaporral robbantották fel. A bátor védők a romok alól is tovább tüzeltek, amíg szuronnyal el nem hallgattatták őket.

Már csak egyetlen tekintélyes épület állta az ostromot: Bou Ziane háza.

A légiósok a romokon és hullákon keresztül ágyút vontattak a ház elé. Egy fal leomlott, de az ágyú legénységét megölték a védők golyói. Ekkor az ostromlók ismét lőporral töltött zsákokat vonszoltak elő.

A harmadik robbanás kiszakította a ház falát, és mögötte, mint valami színpadon, porlepetten és az éles fénytől elvakítva, mozdulatlanul állt vagy száz ember: férfiak, nők, gyermekek, A zuávok és légiósok szuronnyal rohantak rájuk, és legyilkolták őket.

Itt-ott még. hallatszottak robbanások és fekete füst borította el mindazt, ami Zaatchából még megmaradt. A légiósok a romok között Bou Ziane-t keresték.

Parancsuk volt rá: meg kell találni élve vagy holtan. Az egyik sarokban súlyosan sebesült férfi hevert. Puskáját a franciák felé nyújtotta, jelezve, hogy megadta magát:

„Én vagyok Bou Ziane” – mondta az egyik tisztnek, aki parancsba adta: „Őrmester, menjen a tábornok úrhoz, és kérdezze meg, ezt itt agyonlőjük-e vagy sem?”

Az őrmester visszatérte után, Bou Ziane felszólítás nélkül állt a kivégzőosztag elé.

Idegenlégiós erődök – Sidi-bel-Abbés

Hogy Bugeaud mozgó légiós alakulatai minél gyorsabban járhassák be Algériát, megerősített ellátó állomásokra volt szüleségük az ország különböző pontjain.

1843 novemberében az 1. idegen ezred 3 zászlóalja parancsot kapott, hogy Orantól körülbelül ötven kilométerre, egy kis dombon létesítsen ilyen ellátó központot.

Az egyetlen épület, közel és távol, egy Sidi-bel-Abbésnek nevezett öreg, omladozó mecset volt. Körötte homok és mocsár.

A légiósokat munkába állították: utakat, és a mocsár lecsapolásával nyert művelhető területen gazdaságot kezdtek építeni.

Hat esztendő alatt ez az ellátó központ – az eredetileg fallal körülvett élelmiszerraktár – kisebb várossá nőtte ki magát, amelyet teljes egészében a légiósok építettek.

Sidi-bel-Abbés egyben a Vienot-negyedet is jelenti a Légió történetében. Ebben a negyedben vannak a Légió kaszárnyái. A városrész neve az 1855-ben Szevasztopol ostrománál (lásd. később) elesett Vienot ezredes emlékét őrzi.

Sidi-bel-Abbés és a Quartier Vienot vegyes emlékeket ébreszt. Egyesek átkozzák, mások nosztalgiával emlegetik. A hivatalos méltatások valóságos katonaparadicsomként emlékeznek meg róluk, a kiszolgált légiósok sok esetben úgy írják le mindkettőt, mint valami börtönt.

A XIX. század kaszárnya-kórház-fegyház stílusában épített három épülettömb sok egyéni és kollektív tragédia színhelye volt, amelyek vagy itt kezdődtek, vagy itt értek végét.

Az algériai, a marokkói, a szaharai és jórészt a későbbi indokínai előretolt erődítéseket a légió – egy-egy műszaki egységgel kiegészített – különítményei építették.

A falak kőből épültek, majd a légiós építőkülönítmény és a műszaki egység távozása után a helyőrség katonái végezték el a befejező munkálatokat. A falakat agyaggal tapasztották.

Ha harc közben kellett építkezni, vagy nagyon messze volt a víz, akkor a kőművesmunkához minden folyadékot felhasználtak, akár a vizeletet is.

Maga az erőd tulajdonképpen egy zárt udvar volt, amelyet minden oldalról lőréssel ellátott falak vettek körül. Egyetlen bejárata volt, egy vaspántos tölgyfakapu. A kaszárnyát, a raktárokat és az irodát barakkokba költöztették, a lőszert mély pincében tartották.

Ha az erődön belül nem volt egyetlen kút sem, öszvérháton, tömlőben hozták a vizet a legközelebbi forrásról. Az ostromzár idejére tárolt víztartalékok földbe ásott cinkhordókban álltak.

Az erődök többsége síkságra épült, útkereszteződések, hágók, átjárók ellenőrzésére szolgált. Nem volt ritka eset, hogy az erőd mélyen a sivatagban, a Szahara kellős közepén állt, ha a stratégiai követelmények így kívánták meg.

Az egymást váltó helyőrségek legfeljebb két és fél-három hónapot töltöttek az erődben, nem többet. A parancsnokok nagyon jól tudták, hogy a hosszas tétlenségre kárhoztatott légiós veszedelmessé válhat.

Meg aztán az erődben alkoholnak, szórakozásnak és főként nőnek nyoma sem volt. Ha a váltás megérkezett, a légiósokat a legközelebbi táborba vitték pihenőre, ahol tánclokálok, bordélyházak várták őket.

Az idegenlégió afrikai erődjei általában középkori mintára épültek. A korszerűsítés annyiból állt csupán, hogy nem íjászoknak, hanem lövészeknek vágtak lőréseket az erőd falán.

A szögesdrót feltalálása után az erődöket 10-20 méter távolságban drótakadály vette körül. Bugeaud építészei még abból a feltevésből indultak ki, hogy az ostromlók, – mivel nincs tüzérségük – a támadást is középkori módon hajtják végre.

Meg sem fordult a fejükben, hogy ágyúval üssenek rést a falakon, ehelyett a közvetlen támadásra, a falak megmászására, az ostromlottak kiéheztetésére és szomjaztatására építették taktikájukat.

Ez mintegy 50 évig igaz is volt, de a későbbiekben a Légiónak már új típusú erődökre volt szüksége, ami a modern harcászat és -fegyverek ellen hatásosabb védelmet nyújtott.

Az Idegenlégió távozik

1854 júniusában távozik Afrikából a Légió 1. és 2. ezredéből alakított dandár. Ezúttal másodszor hagyja el a Légió azokat a helyeket, ahol született, hogy erős ellenfeleivel nem sivatagi gerillaharcokban, hanem tartós háborúban mérje össze erejét…

A francia idegenlégióban szolgált magyarok iránti tiszteletet fejezi ki az a kiállítás, amelyet egy nyugalmazott törzszászlós relikviáiból nyitottak.

Magyarok a francia idegenlégióban címmel kamarakiállítás nyílt a hadtörténeti múzeumban. A relikviákat Matus Gyula, az idegenlégió ötödik gyalogezredének veteránja bocsátotta az intézmény rendelkezésére.

A nyugalmazott törzszászlós 1948 és 1965 között szolgált a légióban, többek között Algériában, Marokkóban, Madagaszkáron.

Harcolt az első indokínai háborút lezáró ütközetben Dien Bien Phunál, ahol megismerte későbbi feleségét, egy gazdag kínai család sarját, aki segítette a légiósok ellátását.

Matus Gyula a Magyar Hírlap kérdésére válaszolva elmondta: feleségével nemrég ellátogatott a vietnami helyszínekre, ahol a hatezres légiós különítményükből ezerötszázan vesztek oda, de szerinte „ez a nép megérdemelte a győzelmet”.

Matus Gyula egyenruhája, a jellegzetes légiós fejfedő, a kepi, valamint a csapatzászlók mellett kitüntetései is megtekinthetők. A veterán katona a többi között a Becsületrend lovagja, a Harcos Kereszt és az Észak-afrikai Emlékérem büszke tulajdonosa.

A megnyitón képviseltette magát a Magyar Veterán Idegenlégiósok Baráti Köre is, amelynek vezetőjétől, a tizenhat évet szolgált Gábor Attilától megtudtuk: a nyolcvanas évek közepe óta egyre több magyar jelentkezik a légióba.

A rendkívüli körülmények, a fizikai és idegi megterhelések miatt azonban legfeljebb hat évet képes lehúzni egy légiós.

„A francia idegenlégió az egyetlen katonai szervezet, amely ejtőernyőseivel huszonnégy óra alatt egy egész ezredet el tud juttatni Afrikába” – közölte az ejtőernyősként is bevetett veterán.

Ő is megfordult szinte valamennyi hadszíntéren, ahol a légió beavatkozott: Dél-Amerikában, Csádban, Dzsibutiban, Szomáliában, és harcolt az első öböl-háborúban is.

„A zöld sapkát viselő légiósok megjelenése a világ legkülönbözőbb pontjain egyformán tiszteletet váltott ki” – mondta Gábor Attila.” /idézet/

Mi is a Légió?

A Francia Idegenlégió (azaz: Idegenlégió vagy Légió(1)) olyan katonai alakulat, amelyben francia zászló alatt, francia egyenruhában, francia tisztek vezényletével több nemzetiségű (idegen) katonák szolgálnak.

Franciaország történelmében nem ez az első idegenekből álló katonai alakulat, és még kevésbé nem az a világ katonai történelmében.

Kétségtelen azonban, hogy az Idegenlégió az első olyan katonai egység, amelynek egyedi toborzási módszerei, saját írott és íratlan törvényei és hagyományai vannak.

Az Idegenlégió előtti alakulatok

A „légió” elnevezés a latin „legio”-ból származik, így nevezték az antik Róma hadseregét. Nagyon valószínű, hogy Boegard báró, aki 1830-ban idegen katonákból álló csapatok megalakítását ajánlotta Lajos Fülöp francia királynak, előzetesen tanulmányozta a római légiók szervezeti formáját.

Biztos azonban, hogy nem véletlenül választották a légió elnevezést. A propaganda, amely már a kezdet kezdetétől igyekezett mítoszt fonni az Idegenlégió köré, ügyesen használta fel azt a tényt is, hogy a Szahara északi szegélyén, az Idegenlégió első harcterein, kétezer esztendővel azelőtt a Római Birodalom légiói küzdöttek.

Az antik hódítók nyomában járó modern elnyomó sereg – az Idegenlégió -, ha Constantine-tól délre hadakozott Algériában, sosem vonult át úgy Timgad és Gabés diadalívei alatt, hogy ne díszlépéssel adta volna meg a tiszteletet elődeinek, a VI. Ferrata és a III. Augusta római légióknak.

A légiósok, akik úgy erezték, hogy semmiben sem maradhatnak el az antik légiók katonái mögött, két hadjárat között régészeti ásatásokkal is foglalkoztak (ha nem is elsősorban a kultúra mélyebb megismerése végett).

A légió elnevezést a Római Birodalom bukását követő századokban is használták, de a legtöbb esetben e katonai alakulatokat nem római mintára szervezték meg.

Megmaradt azonban a zsoldoscsapatok rendszere, a fizetett katonáké, akik nem az őket zsoldjukba fogadó város vagy ország polgárai. Idegenek. Így például a XVIII. században a francia királyi ezredekben sok idegen szolgált, elsősorban németek, olaszok, lengyelek, vagy akár magyar huszárok is.

De csak egyetlen ezred nevében találkozunk az „idegen” elnevezéssel, ez pedig a: „Royal Étranger”. Ebbe a régi lovasezredbe azonban egy idő után már nem soroztak idegeneket, utána legénysége idegen egyenruhát viselő franciákból állt. Micsoda ellentmondás!

A legjelentősebb idegen katonákból álló alakulat, amely évszázadokon át a francia királyokat szolgálta, a svájci gárda volt.

A híres helvét gyalogság tagjai hivatásos katonák voltak, akik a többet ígérőnek adták el katonai tudásukat. „Pas d’argent, pas de suisses!” („Ha nincsen pénz, nincsenek svájciak sem!”) Ez a szólásmondás járta annak idején a zsoldosvásáron, mert bizony a svájci zsoldosokért előre kellett lepengetni a tallérokat.

A többi zsoldoscsapattól eltérően, a svájci gárdaezredben kizárólag svájciak szolgáltak, mind saját, mind francia tisztek vezénylete alatt.

1757-ben, a rossbachi csatában a franciák vereséget szenvedtek Nagy Frigyestől, de visszavonulásukat egy vörös egyenruhás ezred fedezte, a legtökéletesebb nyugalommal állva a poroszok gyilkos ágyútüzét. Ez a közönyösség kihozta a sodrából II. Frigyest:

– Miféle vörös téglafal az, amelyet ágyúim nem tudnak ledönteni? – kérdezte dühödten.

– A svájciak, felség – hangzott a válasz.

Néhány évtizeddel később, mindkét forradalmi próbálkozásnál – 1789 júliusában és októberében – XVI. Lajos szintén svájci, német és ír ezredeket vetett be, s az utolsó zsoldosok, akik 1792. augusztus 10-én, a „második forradalom” idején a Tuileriákat megrohanó tömegek ellen a királyt védelmezték – svájci zsoldosok voltak.

Az igazi Idegenlégió arculatát már az 1804-ben Napóleon parancsára alakított Hannoveri Légió is előrevetítette. 1811-ben például e légió zászlóaljának 503 katonája közül 226 osztrák volt, 53 porosz, 129 Rajna-vidéki, 2 olasz, 3 spanyol, 7 lengyel, 14 orosz, 3 svéd, 9 svájci, 57 pedig dalmát, szlovén és albán.

Elbáról való visszatérte után Napóleon újjászervezett nyolc idegenekből álló ezredet, ezek alkották 1815-ben a „Királyi Idegenlégiót”.

Amikor a waterlooi csatát követő összeomlás után visszatértek a Bourbonok, ez az alakulat parancsnokának, Hohenlohe-Bartenstein hercegnek a nevét vette fel, s mint Hohenlohe-légió szerepelt. XVIII. Lajos, aki még emlékezett arra, milyen nagy szolgálatot tettek elődeinek a „hűséges” svájci ezredek,

1816-ban újra felállított négy helvét regimentet. Az utolsó előtti Bourbon jobban bízott ezekben a zsoldosokban, mint saját újoncaiban.

Az utolsó Bourbon, X. Károly, – XVIII. Lajos fivére és utóda – továbbra is a birtokos nemesség és a katolikus egyház érdekeit védelmezte.

Miniszterelnöke, de Polignac herceg, egész sereg olyan rendeletet írt alá, amelyek tulajdonképpen érvénytelenítették a francia alkotmányt. Tekintélyének helyreállításához Polignac-nak háborús diadalra lett volna szüksége.

1830-ban hatalmas hadsereget küldött Algériába azzal a rendeltetéssel, hogy „pacifikálja” és „civilizálja” ezt az országot. (Volt persze ürügyük is a franciáknak: követüket a dej(2) meglegyintette egy légycsapóval.

És ez nem vicc!) Tipikus gyarmatosító expedíció indult útnak. Gérard tábornok, hadügyminiszter, – miután a francia csapatok elfoglalták Algír városát – a következőket jelentette ki:

„Ezt a határozatot [a hódítást] a legfontosabb indítóokok hozták létre. széles lehetőségek nyílnak meg népességfölöslegünk és manufaktúra-termékeink elhelyezésére, cserében földünktől és klímánktól idegen termékekért.”

A francia burzsoázia céljai tehát már a kezdet kezdetén tisztázottak voltak.

Ez az afrikai partraszállás azonban nem tudta megakadályozni 1830 júliusában a forradalom kitörését, amely az utolsó Bourbont is kisöpörte Franciaországból.

Egyébként ugyanez lett a sorsa közel húsz év múltán Lajos Fülöpnek, a „kalapos királynak” is, aki mögött óriási tőkés érdekek húzódtak meg: a bankok, az ipar és a nagykereskedelem, amelyeknek, mint tudjuk, mindig ínyére voltak a „gyarmati kalandok”.

Az algériai gyarmati kaland az Idegenlégió nélkül kezdődött. A francia hadsereg (37.000 gyalogos, 83 ágyú és 4 század lovasság) 1830. június 13-áról 14-ére virradó éjszaka szállt partra Sidi-Ferruch finom fövenyén.

„A partra szálló katonák lelkesedése szöges ellentétben állt a közvélemény közömbösségével…” – jegyzi meg Weygand tábornok.

A lelkesedést minden bizonnyal a tábornokok csábító kijelentései váltották ki, amelyek szerint a törökök és az arabok mesés kincset gyűjtöttek össze az évszázadok folyamán és a tengernyi kincs most elrejtve hever a néma homok alatt, vagy valahol az Atlasz-hegység titkos barlangjainak mélyén.

Tény, hogy Algír városát már július 5-én elfoglalták, és Kasbah fellegvára sem tudott sokáig ellenállni a francia ágyúknak.

Homemode.hu

A szultán helytartójának kincseskamráiban az Ezeregyéjszaka meséibe illő mérhetetlen gazdagság várta a győzőket: 7.312 kilogramm arany és 108.704 kilogramm ezüst, rudakban és érmékben. Ez volt az első zsákmány, amelyet a gyarmatosítók algériai földön leltek.

Algír eleste után a népszerűtlen hadjárat helyben topogott. Az algériai partraszállás után másfél hónappal, 1830. július 29-én Párizs népe felkelt, és elfoglalta a Tuileriákat, amelyeket ezúttal is a svájci gárda védelmezett.

X. Károly lemondott és Angliába menekült. „Ama három dicsőséges nap” (július 27-29.) Lajos Fülöp orleans-i herceget juttatta a trónra, és ezzel a hatalom a nemesség kezéből a pénzarisztokrácia kezébe vándorolt.

A „júliusi monarchia” folytatta ugyan az algériai háborút, de az arab és berber törzsek ellenállása egyre növekedett. Annak ellenére, hogy néhány fontos város – Oran, Bone, Mers el-Kebir elesett, a gyarmatosító hadsereg előrenyomulása megtorpant.

Lajos Fülöpnek odahaza is nagy szüksége volt katonai erőkre. 1830 végén vérbe fojtotta a lyoni selyemipari munkások és kézművesek első felkelését.

A francia közvélemény (vagyis a rémült polgárság) ellenezte újabb csapatok Algériába vezénylését. A kormány zsákutcába került; a svájci ezredeket és a Hohenlohe-légiót is feloszlatták már. Ez utóbbi legénységének egy részéből alakították ki 1830-ban a 21. gyalogezredet.

A gyarmatosítók olyan hadsereg felállítására törekedtek, amely megfelelően szolgálja céljaikat: a hódítást és a rablást.

A Francia Idegenlégió születése

1830-ban, az Idegenlégió megszervezése előtt – de Algír bevétele után – állították fel az első zuáv zászlóaljakat, mint a jövendő gyarmati hadsereg alapját.

A „Zwawa” egy kabil törzs neve, innen az elnevezés, noha a zuáv csapatokban kabilokon kívül törökök, arabok, sőt csekély számú francia és más idegen nemzetiségű is szolgált. Az idegen nemzetiségűek legtöbben olaszok, spanyolok, belgák, németek, de főleg lengyelek voltak, ők a júliusi forradalmakat követően hagyták el hazájukat.

Ezek az emberek olyan földön kerestek menedéket, amelyet ők a szabadság földjének tartottak.

A menekültek jelenléte Franciaországban és a júliusi barikádokon harcoló városi szegénység sok gondot okozott a kormánynak. Az, amit Gérard tábornok „népességfölöslegnek” nevezett, eben az időszakban mindenekelőtt ezeket a nemkívánatos elemeket jelentette.

E kényelmetlen emberek eltávolítására irányult a zuáv csapatok felállítása. A zuáv zászlóaljak felállítása után a jelentkező franciákat a sorezredekbe, az idegeneket pedig a zuáv egységekbe, vagy ahogy nem sokkal később nevezték: az Idegenlégióba küldték.

A gyarmatosító hadsereg „dárdahegyének” szerepét lassanként az Idegenlégió veszi át, noha akcióiban szinte egyetlen alkalommal sincs egyedül, csupán a gyarmati hadsereg vagy a rendes hadsereg egységeinek keretében.

Királyi rendelet az Idegenlégióról

A Francia Idegenlégió felállításáról szóló királyi rendeletet Lajos Fülöp írta alá 1831. március 10-én. E rendelet így szól (nem szó szerint):

1. szakasz: Idegenekből álló légiót kell felállítani. E légió elnevezése Idegenlégió lesz.

2. szakasz: Az Idegenlégió zászlóaljai ugyanolyan alakzatúak legyenek, mint a francia sorzászlóaljak, azzal az eltéréssel, hogy nem lesz elitszázaduk. A századokat lehetőleg azonos nemzetiségű, azonos nyelvet beszélő emberekből kell összeállítani.

3. szakasz: Az illetmény (zsold) és az ügykezelés tekintetében az Idegenlégió a francia ezredekhez hasonlítson. Az egyenruha kék színű legyen, egyszerű, piros szegővel, ugyanolyan színű nadrággal és „Idegenlégió” feliratú sárga gombokkal.

4. szakasz: Minden idegennek, aki be akar lépni az Idegenlégióba, önkéntesi szerződést kell aláírnia.

5. szakasz: A szerződés nem szólhat kevesebb mint három, és több mint öt esztendőre.

6. szakasz: A felvételét kérelmező idegen nem lehet 40 évesnél idősebb és 18 esztendősnél fiatalabb;

Testmagassága legkevesebb 1,55 méter legyen. Ha a fenti feltételeknek megfelel, még a következő okmányokat kell bemutatnia:

1. születési bizonyítvány, vagy más, ezzel egyenértékű irat; 2. erkölcsi bizonyítvány; 3. igazolás, amelyben az illetékes katonai hatóságok megállapítják, hogy a jelentkező rendelkezik a katonai szolgálathoz szükséges erényekkel.

7. szakasz: Amennyiben a felvételét kérelmező idegennek nincsenek birtokában az előző paragrafus 1. és 2. számú pontjában előírt okmányok, akkor tábornok elé kell küldeni, aki dönt felvételéről.

Mint látjuk; ez a 7. szakasz volt tulajdonképpen az a rés, amelyen át bárki besurranhatott az Idegenlégióba.

Egyébként az iratok kötelező bemutatása nagyon hamar kimaradt az Idegenlégió újoncfelvételi gyakorlatából. A többi feltétel enyhe volta mindenkit a Légióba vonzott, akinek egy vagy más okból búvóhelyre volt szüksége.

Hogy mennyire eltért az előírás a gyakorlattól, azt legjobban az 1830. március 18-án kibocsátott pótutasítás bizonyítja. Ez megtiltotta a nős férfiak és a svájci származásúak felvételét a légióba.

Pedig éppen a volt svájci zsoldosok és a Hohenlohe-légió maradványai szolgáltatták a légió állományának alapját. Sőt, az Idegenlégió első parancsnoka, Stoffel ezredes, aki a Hohenlohe-légióban szolgált korábban, svájci volt.

Fegyelmezés

Az idegenlégió első zászlóaljait – a 7. zászlóaljat kivéve – Franciaországban szervezték meg. Stoffel, a királyi rendelkezés szellemében, az idegenekből verbuvált alakulatok hagyományait követve, „nemzetiségi” zászlóaljakat állított fel.

A zászlóaljak összállománya 1832. október 1-én 5.438 fő volt. A nemzetiségenkénti elosztás helytelennek bizonyult. A zászlóaljak között mind élesebbé vált a versengés, és a tisztek ráébredtek, hogy nem tudják kézben tartani embereiket.

Stoffel ezredesnek kezdetben komoly gondot okoztak katonái. A királyi rendelkezés résén a törvény által üldözött bűnözők, kalandorok, volt fegyencek, a társadalom söpredéke furakodott be a Légióba.

Ez a szerfölött vegyes társaság a gályákon és a börtönökben mindenféle mesét hallott az Észak-Afrika városaiban elrejtett kincsekről. A nehézségek fokozódtak amikor 1832 januárjában Toulonból az első zászlóaljak kihajóztak Algériába.

Stoffel ezredes saját tapasztalatából tudta, hogy egy nehezen zabolázható alakulatot legjobban fárasztó feladatokkal vagy kényszermunkával lehet féken tartani, következésképpen az a legcélszerűbb, ha a legkeményebb munkára fogja katonáit.

Akinek tíz órát kell ásnia egyvégtében az afrikai nap gyilkos tüze alatt, az megtörik, még ha ő a legféktelenebb fenegyerek is – véli Stoffel. Így történt, hogy a légiósok nem puskával a kezükben lépnek Afrika földjére, hanem hangya módra erődítményeket emelnek, utat építenek a Duala és Bugarik közötti mocsaras vidéken át, s ezt az utat még fákkal és maguk fúrta forrásokkal is szegélyezik.

Az út ma is megvan, és a „Légió Útja” nevet viseli. Az Idegenlégiót dicsőítő krónikások valóságos himnuszokat zengnek a légiósok békés építőmunkájáról. Villebois-Mareuil ezredes erről a tevékenységről mint az Idegenlégiós elhivatottság tetőfokáról beszél:

„Meneteltek nyugatról keletre, és amikor hallgattak a fegyverek, városokat emeltek, szűzföldet törtek fel.”

Kompenzációs tevékenység? Pszichikai kényszer? Igen, ennek is volt szerepe, hiszen a harc mentes időszakok nyugtalanságot, izgalmat jelentettek a légió életében, nagy ivászatokat követő véres verekedéseket, öngyilkossági járványt, szökést.

Új kollekció

A parancsnokok tehát a „Tíz órát ásni naponta!” jelszó szellemében cselekedtek.

Egy biztos: A rendkívül kemény katonaélet természetes kiválasztódást eredményezett. Csak a legellenállóbbak bírták a sokszor emberfeletti fizikai megerőltetést. Viszont egy ilyen katonákból álló alakulat különleges katonai teljesítményekre is képes volt. És ez volt a cél!

Az elkövetkezendő 1832-1835-ös hadjárat során a légió lassanként azzá vált, aminek tulajdonképpen szánták: a gyarmati hadsereg „dárdahegyévé”.

Valójában még egy idegenlégió létezik a világon; a Spanyol Idegenlégió.

Ez a katonai alakulat hasonló felépítésű szervezet, mint a Francia Idegenlégió, de szűkebb a katonai mozgásterülete. Viszont ha azt halljuk, hogy „Idegenlégió” vagy „Légió”, az biztosan az „eredeti” francia alakulatra vonatkozik. 

2000

Légiós, Légiós, Légiós, Légiós, Légiós, Légiós, Légiós, Légiós,, Légiós, Légiós,

Kapcsolódó képek: